Korona, Karantén, lelKi béKe

Ha idén minden a tervek szerint ment volna, épp egy kis eldugott indonéz szigeten szabadtüdős búvárkodnék. Napközben a víz alatt öt méterrel úsznék a hatalmas teknősökkel, amíg a tüdőmöm kifér, majd a parton szívnám magamba a D vitamint mértéktelenül, esténként pedig online oktatnám az európai országokban szétszórva élő tanítványaimat, akik elmesélnék, mi újság a világban. A nyugalom, a napi meditáció, a pálmafák, halak, függőágyak, a mosolygó indonézek, a kizárólag biciklis és lovas közlekedés mellett kicsit belelátnék másik valóságokba. És ennyi pont elég is lenne. Aztán visszatérnék a számkivetett életembe amit én választottam magamnak, időlegesen. Helyette egy hetedik kerületi épület hatodik emeletén ülök az ablakban április elején, szívom magamba a D vitamint mértéktelenül, nem mozdulok ki a lakásból, igyekszem normálisan lélegezni, amennyi a tüdőm jelenlegi limitált kapacitásába befér, nyugalmas és pozitív dolgokkal veszem magam körül, esténként pedig online oktatom a közeli és most mégis oly távoli országokban és városokban szétszórva élő tanítványaimat, akik elmesélik, mi újság a világban. Az energiahiányos, a légzési nehézségekkel teli, limitált életem, melyet megtöltök folyamatos inspirálódással, meditációval, olvasással, hallgatással, figyeléssel, egy kicsit kitágul ilyenkor, és bár légszomjam van pár óra beszéd után, mégis jó belelátni mások valóságaiba, és biztosítani egymást az együttérzésünkről, arról, hogy minden rendben van, minden rendben lesz, nem vagyunk egyedül, senki nincs egyedül. Itt vagyunk egymásnak, még ha nem is fizikailag. Aztán visszatérek a számkivetett életembe, amit nem én választottam magamnak, de tudom, hogy időleges. Hihetetlen hála van bennem. Legfőképp amiatt, hogy az évet egy tíz napos meditációs elvonulással kezdhettem. Megtanultam elcsendesedni és befelé figyelni, úgy igazán. Az egyik legnehezebb feladat, legnagyobb kihívás a mai viágban. Az elménk, a vadállat megszelídítése. Nem mondom, hogy nincs már meg az a két, az elmémen és a lelkemen keresztül vadul vágtázó és gyakran egymásnak feszülő unikornis... De legalább megtanultam hova nyúljak a kantárért, ha szeretném kicsit lecsendesíteni őket. Egyedül élek, egyedül vagyok, a saját magam legjobb barátja kell, hogy legyek. És az unikornisaimé is. Nagyon fontossá vált a meditáció, hiszen átsegít annyi mindenen. Kapaszkodót nyújt. Ahogy a barátaimmal, szeretteimmel beszélgetek mostanában, érzem az új energiák felszabadulását, ahogyan mindenki keresi és megtalálja a kapaszkodóit és hálát ad értük. Kinek mi: a munka, vagy éppen a munka hiánya miatti több szabadidő, az otthon biztonsága, csinosítgatása, az önkénteskedés, az idősekről való gondoskodás, a saját magunkkal, vagy a párunkkal, a gyerekünkkel töltött több minőségi idő, a szívünk nagyobbra tárása, az adás, a befogadás... Annyi csoda vesz körül mindannyiunkat, csak eddig túl sokszor elrohantunk mellettük. És tényleg kellett ez a térdrekényszerítés, ez az arcunkba tolt stop tábla, hogy észrevegyük, hogy értékeljük? Úgy tűnik. Azt vettem észre, hogy a jelenlegi helyzet egy nagyító. Felnagyítja azt, amiben az utóbbi időben benne voltunk. Mindannyian. Ha foglalkoztunk magunkkal, a szeméyiségünk fejlesztésével, az most gyönyörűen meglátszik. Ha elhanyagoltuk magunkat, vagy a kapcsolatainkat, ne adj isten benne maradtunk valamiben, amiben éreztük, hogy nem kellene, most bizony lehetséges, hogy az egész ránkdől... Ha valaki alapvetően pozitívan áll, állt eddig is saját magához és a dolgaihoz, a jelenlegi helyzetben is meg tudja látni azt, ami pozitív. Meg tudja találni a lehetőségeket, mert abból van bőven. Hiszen olyan kreativitást tudunk előhozni magunkból szorult helyzetekben, amiről még csak nem is gondoltuk volna, hogy létezik, hogy bennünk él. Akik viszont a negatívra szeretnek koncentrálni, most van és lesz is bőven mivel foglalkozniuk. Én őszintén remélem, hogy idővel az ő fókuszuk is átirányul más dolgokra, amikkel foglalkozhatnának inkább... Egy dolog biztos. Hatalmas leckéket kapunk most mindannyian. Leckéket a bizonytalanságtűrés fontosságáról, az összefogásról, a sebezhetőségünk felvállalásáról, az önmagunkba vetett hitről, arról, hogy néha muszáj kiengednünk az irányítást a kezünkből. És még annyi minden másról... ugye kinek mi kerül előtérbe. Nekem személy szerint előtérbe került az egyedüllét, az erő és a türelem. Az egyedüllét, ami egyik nap áldás, másik nap átok. Az erő, ami olyan szépen visz előre az utamon, néha mégis hirtelen elhagy. A türelem, amiből mindig, mindig lehetne több. Tinédzser korom óta az utazás, a felfedezés az életem. Eddig tíz különböző országban éltem, tanultam, dolgoztam, folyamatosan hajt a kíváncsiság, mondhatni az ismeretlen rabja vagyok. Olyasmi ez, mint egy függőség. Nehezen mondok le róla. Az ismerőseim kérdezgetik is egy ideje, hogy bírom a bezártságot. Szuperül, de tényleg. Az utazásra, ezáltal az állandó változásra, alkalmazkodásra berendezkedett élet pozitív hozadéka, hogy ehhez a helyzethez is pikk-pakk alkalmazkodtam. Kibéreltem egy csodálatos, tágas, napfényes lakást Budapesten, ahol a saját ritmusom szerint élhetem a mindennapjaimat. Hogy bedőlt az összes álmom, tervem, ötletem idénre? Hogy nem volt meg a munkainterjú, amire fél éve készültem, és amihez minden tervemet igazítottam, és az elmúlt hónapokban a történések tükrében folyamatosan korrigáltam? Hogy egyre kevesebb a munkám egyébként is? Hogy a harmincas éveim közepén, erejem és érzelmi intelligenciám teljében másfél éve szingli vagyok, és amint megpróbálok ismerkedni, csalódást csalódásra halmozok? Hogy mindeközben még beteg is lettem, ami nem csak az életteremet, hanem a teljesítőképességemet is limitálja már hetek óta? Hát, semmi sem tökéletes. Cserébe legalább nem kell az állandó utazás logisztikájával foglalkoznom (amit egyébként hihetetlenül tudok élvezni: függőség, amint említettem fentebb), nem kell azon gondolkodnom, mi legyen a következő lépés, hogyan tovább. Nem kell döntéseket hoznom, a számtalan opció közül választanom. Ezt most megoldotta helyettem az élet. Micsoda luxus! Minden relatív, minden perspektíva kérdése. Igyekszem ebből a luxushelyzetből kihozni a legjobbat, és olyan dolgokra koncentrálni, amik adnak, feltöltenek, inspirálnak, megnyugtatnak. Elengedtem a gyeplőt. Átadtam magam az univerzumnak, vagy bármilyen felsőbb erőnek, ami irányít... és legtöbbször tudom belső nyugalommal és derűvel szemlélni a történéseket magam körül. Persze van, hogy összeomlok, hogy elszontyolodok, hogy apró pici pontnak érzem magam ebben a bizonyos univerzumban. Hogy egyedül érzem magam és bármilyen erős, okos, talpraesett lány vagyok, vágyom egy támogató ölelésre. Egy, vagyis két, még az enyémnél is erősebb karra, amibe belekapaszkodhatok. Ilyenkor ránézek az ideiglenes csodalakásomban ideiglenesen kiragasztgatott post-itek egyikére, amik frappánsabbnál frappánsabb életbölcsességeket tartalmaznak, mint például hogy minden múlandó, vagy önmagában semmi sem jó vagy rossz, csak a gondolkodásunk teszi azzá, és/vagy meditálok egyet, visszatalálok a belső békémhez, majd gyakorlott optimistaként összerakom a darabjaimat egy ismét vidám és bizakodó egésszé. A konklúzióm? Tulajdonképpen most is ugyanolyan hullámvasút az élet, mint eddig, csak talán most jobban odafigyelek, megállok, hátrébb lépek pár lépést és onnan szemlélem az eseményeket. Mert most van időm. Mert most megengedem magamnak, hogy türelmesebb legyek magammal. Remélem, ezzel nem vagyok egyedül ;)